Királyságom
Gyengén pengnek lantnak húrjai.
Sötétbe vésznek lelkem szavai.
Fagyott folyó fekete éjben, zeng a magányban.
Köd száll fel a hegyről, fenn az üres várban
Gótikus tornyai merednek a fekete éjbe
Füst s kén borítja ezüstös tükrét
Szél fú, hideg mint sötét havasi rét
Halk orgona szól citera lángol
Zúgnak bele a gyászos éjszakába
Regélik az életnek fájdalmát bele, bele az örökkévalóságba.
Örökké tartó muzsikájuk festi meg sárga levelek röptét
A torony tudósa gyertyafény mellett
Végeláthatatlan öreg könyvek felett
Rója le éltét keresve a tudás fényét
Fekete lovas kaptat fel dicsőn a lejtőn
Büszkesége fénylik gyászos mentén
S a király, Félhomály világítá be csarnokát
Arcát homály nyalábjai nyaldossák
Hatalmát a nép nyomorán nyögi az ég
Hogy csak szakad bele a bú s kín s kétség
Felhorkan a kereskedő
Sötét mosolya tépi ki a szívt s lőn az meddő
Sátáni kacaj ez groteszk arcából
Kövér csípőjére tett rühes keze, őrület vagyon a lelke
Varjú károgás szakítja fel a melankóliát
Legszebb színfoniája ez, törött a világ
Legszebb színfoniája ez az életnek.
Tovaszáll a ködbe, messze a fagyott fenyők
S kietlen téli táj összharmóniájának sűrűjébe.
Megszomlyazta már a világ kínját búját
Habár léte szinte csak ebből áll.
Csöndes a táj, nem hallatszódik más
Csak hegedű s tépet orgonavonás
Még tart a ballada, sosem lesz nyugvás.
|