Királyságom

Gyengén pengnek lantnak húrjai.

Sötétbe vésznek lelkem szavai.

Fagyott folyó fekete éjben, zeng a magányban.

Köd száll fel a hegyről, fenn az üres várban

Gótikus tornyai merednek a fekete éjbe

Füst s kén borítja ezüstös tükrét

Szél fú, hideg mint sötét havasi rét

Halk orgona szól citera lángol

Zúgnak bele a gyászos éjszakába

Regélik az életnek fájdalmát bele, bele az örökkévalóságba.

Örökké tartó muzsikájuk festi meg sárga levelek röptét

A torony tudósa gyertyafény mellett

Végeláthatatlan öreg könyvek felett

Rója le éltét keresve a tudás fényét

Fekete lovas kaptat fel dicsőn a lejtőn

Büszkesége fénylik gyászos mentén

S a király, Félhomály világítá be csarnokát

Arcát homály nyalábjai nyaldossák

Hatalmát a nép nyomorán nyögi az ég

Hogy csak szakad bele a bú s kín s kétség

Felhorkan a kereskedő

Sötét mosolya tépi ki a szívt s lőn az meddő

Sátáni kacaj ez groteszk arcából

Kövér csípőjére tett rühes keze, őrület vagyon a lelke

Varjú károgás szakítja fel a melankóliát

Legszebb színfoniája ez, törött a világ

Legszebb színfoniája ez az életnek.

Tovaszáll a ködbe, messze a fagyott fenyők

S kietlen téli táj összharmóniájának sűrűjébe.

Megszomlyazta már a világ kínját búját

Habár léte szinte csak ebből áll.

Csöndes a táj, nem hallatszódik más

Csak hegedű s tépet orgonavonás

Még tart a ballada, sosem lesz nyugvás.