E sorok szerzője először három percesen dicsérte meg a gyermekét, hogy az milyen ügyesen a világra jött, és még egy napos sem volt, amikor már telekürtölte a kórházat azzal, hogy az újszülött valószínűleg táplálkozási világrekordot állított fel az étkezésenkénti 30 grammos mennyiséggel. Ám egy közelmúltban megjelent amerikai kutatás szerint lehet, hogy mindezzel egy lökést adott annak, hogy torz személyiségű felnőtt legyen szépreményű csemetéjéből.

E felmérés ugyanis arra a megállapításra jutott, hogy narcisztikus személyiséget nevelünk, ha minduntalan, sokszor anélkül, hogy megérdemelné, azt ismételgetjük a gyerekeinknek: "te különleges vagy", s elvárjuk tőlük, hogy ezt el is higgyék. A kutatást vezető Jean Twenge, a San Diegó-i Állami Egyetem professzora úgy vélte: az USA-ban elterjedt oktatási-nevelési gyakorlat következtében az amerikai gyerekek hihetetlenül fontosakká válnak saját maguk számára.

A pszichológusok 1982 és 2006 között több mint 16 ezer egyetemistával végeztették el az úgynevezett narcisztikus személyiségi tesztet. A megkérdezetteknek például olyan állításokra kellett reagálniuk, mint "Ha én irányítanám a világot, sokkal jobb hely lenne", "Azt hiszem, én különleges ember vagyok" vagy "Úgy élem az életem, ahogy én akarom".

A kutatók megállapítása szerint mostanra az egyetemisták kétharmadának volt átlagosnál magasabb az én-központúságot mérő, úgynevezett NPI-értéke, míg 1982-ben csak kevesebb, mint egyharmadának.

A tanulmány társszerzője szerint az önimádat járhat bizonyos előnyökkel, de ezek eltörpülnek a hátrányok mellett. Ilyen lehet, hogy ezek az emberek nem képesek hosszú távú, szoros kapcsolatokra, hajlamosabbak a hűtlenségre. Játszmákat játszanak, másokkal szemben tisztességtelen módon, túlkontrolláltak, és időnként erőszakosak.

Ugyanakkor, ahogy erről egy nemrégiben az MSNBC-n megjelent cikk is beszámol, komoly vita folyik az Egyesült Államokban a tanulmány bizonyos megállapításiról. Az írásban megszólalók egy része nem osztja a nézetet, amely szerint a sok dicséret szörnyeteggé változtatja a srácokat. Azt viszont az elismerés-pártiak is osztják, hogy nem mindegy, miért, és hogyan veregetjük vállon a kiskorút: a dicséret megalapozott és őszinte - vagyis hiteles kell, hogy legyen. 

Emberből vagyunk, nem istenből

A mitológia szerint Nárcisz egy gyönyörű fiatalember volt, akibe számtalan nimfa szeretett bele, de ő hideg és elutasító maradt. A nők az isteneket kérték, hogy büntettessék meg a gőgős ifjút, s a bosszú nem maradt el: egy forró nyári napon az ifjú Nárcisz, szomját oltandó a víz fölé hajolt, és amikor meglátta önnön arcképét azonnal beleszeretett. Amikor azonban megpróbálta elérni imádata tárgyát, a vízbe zuhant, és ott lelte halálát.

Csernus Imre pszichológus szerint, Nárcisz XXI. századi utódai ennél összetettebbek. A doktor úgy fogalmazott: a narcisztikus személyiségben az egoizmus nagyon magas szinten van jelen. "Ma arra az emberre mondjuk, hogy narcisztikus személyiség, aki önző, egyáltalán nem fogadja el a kritikákat, sértődékeny, lobbanékony, kikéri magának a mások véleményét, és mindig mindent ő tud legjobban. Az ilyen típusú embernek nagyon fejletetlen az érzelmi intelligenciája, s ez ahhoz vezet, hogy az érzéseket nem megéli, vagy kimondja, hanem inkább elfojtja, és lenyomja önmagában."

Aranyketrec vagy haveri nexus

<< 2/3. oldal >>

A Montessori-módszer A Montessori-módszer Maria Montessori olasz orvos és pedagógus nevéhez fűződik, aki 90 évvel ezelőtt nyitotta meg első intézményét Casa dei Bambini néven Rómában. Pár év múlva a módszer már elterjedt Nyugat-Európában és Amerikában is, majd nemsokára ismertté vált minden kontinensen. A Montessori pedagógia célja az, hogy nyugodt, békés légkörben egymással toleráns, segítőkész, tevékeny gyermekeket neveljen. A gyermekek saját tapasztalatok alapján, önállóan tesznek szert az alapvető ismeretekre, problémamegoldó gondolkodásra. Cél az is, hogy leljék örömüket az ismeretszerzésben, a kreativitásban, önmaguk fejlesztésében. Alapszabály, hogy egymást nem szabad zavarni, bántani, rombolni. A gyermekek megtanulják kivárni egymást, és tisztelni a másik foglalatossághát. Megtanulnak örülni a másik eredményeinek, segíteni egymáson. Itt a cél az összetartozás, az egymásra figyelés, az önfegyelem és a felelősségtudat kifejlesztése. (Forrás:montess.hu) Fórum Kamasznevelés Azzal, hogy a ilyenfajta torzulásért a szülő is felelőssé tehető, Csernus Imre részben egyetért: "Ha egy szülő, átbillenve az egyensúlyon, folyamatosan azt hangsúlyozza gyermekének, hogy ő a legszebb, a legokosabb, de emellett nem tolmácsolja felé a megfelelő kritikákat, és nem szorítja mindezt megfelelő keretek közé, akkor bizony elrontja a gyereket." - mondja a pszichiáter, és hozzáteszi: erre persze nem ez az egyetlen módszer. "Az egyik leggyakoribb szülői viselkedésforma, az úgynevezett aranyketrec típusú magatartás, amikor egy szülő mindent megad, és megenged a gyerekének; a másik pedig, amikor valaki a gyermekét a batrátjaként kezeli. Utóbbi - bár az aranyketrec-típusú hozzáállásnál elsőre jobban hangzik -, azért különösen rossz, mert a gyereknek is felnőttnek is megvan a saját pozíciója, és ha valaki ezt a kettőt összekeveri, azt tapasztalja, hogy a gyerek egy idő után nem tiszteli őt, mert azt hiszi: ő is megtehet mindentt, amit a felnőtt megtehet." Csernus emellett azért fontosnak tartotta hangsúlyozni, dicséretre természetesen szükség van: "Az egészséges mértékű szülői dicséret megtanítja a gyereket arra, hogy embereből vagyunk és nem isteneből."  "Azóta szaporodtak meg a személyiségzavaros emberek, amióta a élettempó felgyorsult, és nem foglalkozunk belső világunkkal. Azóta egyre többen esnek szét fiatalon" - véli a szakember. Nem az életre készül, hanem él Létezik ugyanakkor egy pedagógiai módszer, amely programszerűen is fukarkodik az elismeréssel: ez a Montessori irányzat. Ennek egyik képviselője, az egyik budapesti személyiségközpontú iskola, az Alternatív Közgazdasági Gimnázium (AKG) egykori pedagógusa, Nádori Gergely. "A Montessori pedagógiának van egy alapelve - ami elsőre kicsit megdöbbentőnek tűnik - miszerint sem büntetni, sem jutalmazni nem szabad, méghozzá azért, mert maga a rendszer arra épül, hogy egy kizárólag belső kontrollos, és belső motiváltságú tanulás alakuljon ki a gyerekekben"- magyarázza a tanár. "Ha nem az elvégzett munka a jutalom, hanem a tanár dicsérete, akkor már nem a belső kontroll irányít." A szülői dicséretről azonban már más a tanár úr véleménye: szerinte a szülőnek az a dolga, hogy elismerjen. "A legnagyobb bajok abból vannak, hogy ha a gyerek nem érzi a szülői elfogadást. A gyereknek biztosan nem tesz jót, ha a szülő - akár programszerűen, nevelő szándékkal - nem hajlandó őt megdicsérni." "Az iskola persze más: egy jól bezárt tér - folytatja Nádori - amely akkor jó, ha  minél kevesebb korlátozással próbálja a diák személyiségének kibontakozását segíteni." Nádori Gergely szerint, mindemellett az AKG azért egy különleges intézmény, mert ott egyénenként kezelik a diákokat, személyre szabott módszerekkel nevelnek. "Ha egy gyereknek arra van szüksége, akkor megdicsérik, de ha az tesz jót neki, akkor a kritikával szembesül. Ezt fejezi ki az iskola szlogenje is: "A gyerek nem az életre készül, hanem él". Őszintén és mértéktelenül << 3/3. oldal Átlagosból elsők Vekerdy Tamás emítette kísérletet Robert Rosenthal amerikai pszichológus végezte el, egy San Franciscoi iskolában közel negyven évvel ezelőtt. A vizsgálat során egy amerikai iskola három tanárának azt mondták: ők az iskola legjobb tanárai. Kitüntetésként mindegyikük kap egy osztályt, amelyben az intézmény legtehetségesebb diákjaik vannak. Azt várták tőlük, hogy az osztályok eredményei 20-30 százalékkal javuljanak az előttük álló évben. Az év végére a három osztály nem csupán az iskolában volt a legjobb, hanem az egész San Francisco-öböl környékének iskoláit tekintve is. Csak ekkor tudták meg a tanárok, hogy ahogy a diákokat, ahogy őket is véletlenszerűen választották ki, nem pedig a teljesítményük alapján. Ez volt az úgynevezett Pymagilon-kísérlet. "A pozitív megerősítés úgy kell, mint egy falat kenyér - véli ugyanakkor egy másik személyiségközpontú iskola vezetője. Rab András, a Kincsesház Magániskola  igazgatója szerint, ha a "túldicséretről" beszélünk, akkor azt is meg kell vizsgálni, hogy milyen okból tesszük ezt. Az önbizalmat akarjuk segíteni, vagy egy egzakt értékelést akarunk adni. Rab András szerint az előbbiben nem állunk túl jól. "Szinte már reggel az ébredésnél, a cipőbekötésénél sérül a gyerek önbizalma." - mondja. Pedig a pozitív megerősítés olyan kapukat, és kommunikációs csatornákat nyithat meg, amelyek hihetetlen eredményekkel járhatnak. "Nem a saját nyomorunkba, a saját bajunkba, és állandó negatív tételeinkbe kellene a gyerekkel kéz-a-kézben belesüppedni, hanem épp ellenkezőleg - agyondicsérni." Rab András szerint a dicséretnek és a pozitív megerősítésnek nincs felső határa. "Beborul a kommunikáció, ha ez hiányzik." Persze abban ő is egyetért, hogy dicsérni csak hitelesen szabad. Egy pufók kislánynak nem szabad azt mondani, hogy van olyan szép, mint a tv-ben látott karcsú modellek, de éreztetni kell vele, hogy az ő értékei ettől még nem sérülnek. És mi a helyzet a szidással? Rab András úgy gondolja: semmi értelme. Amikor a szülő szidja a csemetét, vagyis indulatot közöl. "A gyerek két módon reagálhat a szidásra: vagy félelmet mutat, és csak néz, nagy szemekkel, ezzel még jobban felidegesítve a felnőttet, vagy bedacol, elrohan és bevágja az ajtót. Ilyenkor csak a nyugalomnak van helye - de mivel a gyerek nem feltétlenül fogadja el a tanácsot, ne a tanácsadó, a "megmondó" szerepében tetszelegjünk, hanem inkább arról beszéljünk, mi hogyan csináltuk volna." - javasolja az igazgató. A józan paraszti ész "Próbáljunk normálisak lenni - vág bele Vekerdy Tamás gyermekpszichológus, aki szerint igen lapos megállapítás az, hogy a dicséret narcisztikussá teszi a gyereket. "Csak az a káros, ha valaki divatból dicsér, és nem is gondolja komolyan." A pszichológus ugyanakkor úgy véli: ha a felnőttekben,  tanárokban és szülőkben van egyfajta elvárás a gyerekkel szemben, az adott esetben még hasznos is lehet. Ennek alátámasztására egy másik kísérletet hozott fel, amelynek során, egy iskolában, kalapból kihúzták néhány diák nevét, akiket szintén véletlenszerűen kiválasztott tanárok gondjaira bíztak - ám tanár is, diák is úgy tudta: azért az elismerés, mert ők az iskola legjobbjai. Azt a feladatot kapták, hogy növeljék a teljesítményüket két éven belül. És, bár sem a gyerekek, sem a tanárok nem voltak sem jobbak, sem rosszabbak, mint a többiek, valóban jobb teljesítményre voltak képesek. Másrészről viszont a dicséretnek sok fajtája van: néha elég egy szemvillanás, egy hátba veregetés, egy kacsintás. "Ha az kell, legyek cinkosa a gyereknek, és igyekezzek átsegítni az élet és az iskola különböző nehézségein. Arra pedig, hogy eldöntsük, mikor mire van szüksége, javallott a józan paraszti eszünket használni"- fejezi be Vekerdy. Kovács M. Veronika